KERESZTÚT EGYEDÜL(ÁLLÓKNAK)
Vendégírás érkezett hozzánk – a szerző kérésére álnéven közöljük személyes gondolatait, amelyek nem feltétlenül teológiai alapokon nyugszanak, néha talán jobban elvonatkoztatnak az adott állomástól, de segíthetnek egyedülállóként megélni a nagypénteki ünnepet.
1. Jézust Pilátus halálra ítéli
Ítélkezés. Vajon ezért vagyok egyedül? Mert én is mindig ítélkezem? Nem szabadna elfelejtenem, hogy én nem vagyok sem bíró, sem király, sem celeb. Nem úgy kell élnem és döntéseket hoznom, hogy az tetszen a tömegnek. Amúgy is: mi alapján kiabál a tömeg? A felnőtt hitem részévé kell válnia az egyedüllétnek – megélni, döntéseket hozni, szeretni, kapcsolódni. El kell engedni az ítélkezést, a kritizálást, és nem csak amolyan felszínes „Always look on the bright side of life” jelleggel szemlélni az életemet (és másokét), hanem a sok rosszmájúság vagy keserűség helyett igazi pozitívumokat, ajándékokat keresni másokban, magamban.
2. Jézus vállára veszi a keresztet
Én kaptam a legnagyobb keresztet. Nekem a legrosszabb. Ha nem lennék egyedül, minden könnyebb és szebb és jobb lenne. De valamiért most mégis ezt kell a vállamra vennem. Jézus életében is Isten terve volt a kereszt. Mi lenne most, ha ő nem vállalta volna ezt az egészet?! Ez ad erőt és reményt, ez fényesíti meg ezt a sötét, nehéz utat amin én is járok.
3. Jézus először esik el
Itt bukok el először az önmegvalósításom útján. Mégsem tudom egyedül elintézni, megcsinálni, megszervezni, megtervezni. Erősnek és keménynek hittem magam, de kénytelen vagyok szembesülni vele, hogy ez nem így van. Talán az elején még könnyebb elesni? Nem tudom. Új az érzés még, nagyon fáj, csalódok magamban, félek, hogy másoknak is csalódást okoztam ezzel az eleséssel. Tovább megyek, de a lendület messze nem ugyanaz. Valahonnan erőt kell majd gyűjteni.
4. Jézus találkozik anyjával
Pont az első esés után találkozik Jézus az anyjával. Emberi fejjel, szívvel azt gondolom, hogy én ettől még rosszabbul érezném magam. Én szenvedek, ő nézi… Értem élt, végtelen sok áldozatot hozott már értem, és most így kell látnia. Belefér ez a kapcsolatunkba? Mit érezhet most?
Ha pedig netalántán nem lennénk jóban… ott sem lenne? Egy másik anyával most nem is találkoznék? Fájna úgy végig menni ezen az úton, hogyha anyámmal nem látnánk egymást, bármilyen állapotban is legyek. Fontos ez a találkozás, bármilyen is köztünk a hangulat. Ennek a szó nélküli találkozásnak is óriási jelentősége van.
5. Cirenei Simonnal vitetik a keresztet
És itt az első barátom! Mégsem vagyok teljesen egyedül. Persze én biztos nehezen kérnék segítséget, hiszen bevallani, hogy rászorulok, nem könnyű az emberi egoval. De (szó szerint) hála Istennek, ez is meg van tervezve, Isten viseli a gondomat, segítséget küld. Néha úgy, hogy nem is ismerem aki mellém áll a nehéz helyzetben. Egyszerre vagyok hálás, és önzően vágynám, hogy ugyan, vidd már még egy kicsit lécci. De közben tudom, hogy ez most az én keresztem. Visszaveszem tőle, vagy épp ha már nem bírja, szomorúan visszaadja. Így könnyebben megyek tovább, enyhült a fájdalom.
6. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak
Úgy látszik, tényleg nem vagyok teljesen egyedül. Vajon hányszor nem veszem észre a kendőket? Vagy kerestem lepedőt, törölközőt, takarót, mert nem volt elég egy kis kendő? Hány Veronikát utasítottam el? A tanítványokat nem látjuk nagyon a történetben – talán nekem sem csak szűk körben kéne gondolkodnom, amikor szenvedek. Kilépni a megszokott körökből, Veronikákat keresni. Felfedezni, hogy a kendő lehet nagyobb bármilyen lepelnél, ha segítő szándékkal nyújtják.
7. Jézus másodszor esik el
Segítség ide vagy oda, megint elestem. Pedig azt hittem, hogy egyszer is sok volt megélni a szégyent, a gyengeséget, a bénázást, a rossz döntéseket. Bíztam benne, hogy többet nem fordul elő, de újra itt vagyok a porban. Ha Jézus annyiszor esett volna el, mint mi, biztos nem 14 stáció lenne a keresztút. De minden esése segít az én minden esésemnél, hogy felkeljek. Az Isten fia ennyire hasonlóvá vált hozzánk, hogy kétszer is elesett, szenvedett az elesésektől, de kétszer is felállt.
8. Jézus szól a síró asszonyokhoz
Síró asszony vagyok? Drámázok… hisztizek… nem látok túl a jelenen… elfelejtem Isten ígéreteit és a jövendöléseket… én sírok, pedig Jézusnak azért kicsit rosszabb, valljuk be…
Engem siratnak? Szomorúan néznek rám, hogy még mindig egyedül vagyok… nem értik… imádkoznak is értem, sokat…
A sírás jó, a sírás érzelmeket jelent. Sírni, azt néha kell. De a sírásban is ott van a remény, és Isten mély vigasztalása. Az egyedüllétet nem szabadna drámaként megélni, hiszen ez nem magány, mert az Isten ezen az úton is kísér.
9. Jézus harmadszor esik el
Most tényleg? Hányszor esünk még el, Jézus? Hányszor nem követlek Téged, hányszor döntök rosszul, meddig tart még ez? Gyengülök, minden esésemnél nehezebben hiszem el, hogy van értelme ennek az egésznek. Hullámzik a hangulatom: néha jó egyedül, azaz Veled menni az úton, de néha azt érzem, hogy elborít a sötétség és a kísértések.
Legyél velem, Jézus, mert én nem csak háromszor esem el, és nem is vagyok olyan erős, mint Te. Csak Veled lehetek erős, ha bennem vagy.
10. Jézust megfosztják ruháitól
Nem volt elég háromszor elesni, a ruháimtól is megfosztanak. Talán fizikailag én is megéltem már, hogy hagyom magam megfosztani a ruháimtól? És ezáltal rendkívül kellemetlen helyzetbe kerülök… feltárom magam, megnyílok, rosszkor, rossz helyen.
Mennyire kell vigyáznom a méltóságomra! A testemre!
Aki előtt ruha nélkül mutatkozunk, ahhoz nagyon közel kerülünk. Jézussal ez történt: nagyon közel került hozzánk, a világhoz. Megmutatta a teljes, hűséges önmagát, a bizalmába avatott, nem voltak titkai. Ezt egyedülállóként Felé kell viszonozni, előtte kell megnyílnom, előtte kell őszintén, „csupaszon” jelen lennem.
11. Jézust keresztre feszítik
Szeretem, hogy a keresztút stációi jelenidőben vannak megfogalmazva. Nem szimplán visszaemlékezünk, hanem átéljük. És nincs is ott a mondatban, hogy ki feszíti keresztre? Az most lényegtelen. Így tudok jobban belehelyezkedni. A bűneimmel én is köztük vagyok, az én életemért is halt meg a kereszten.
Belegondolok, hogy hányszor vagyok én az, aki aktív résztvevője a fájdalomokozásnak. Szavaimmal, tetteimmel, mulasztásaimmal, vagy épp a gondolataimmal, amik aztán teremtő erőként sokszor megvalósulnak.
12. Jézus meghal a kereszten
Most mit csináljak? Jézus meghalt. Ki volt ő nekem? Elég közel voltam hozzá? Már nem tudok Tőle kérdezni… Már nem tudok vele imádkozni, vele örülni, vele járni. Meghalt. Közel jön a veszteség, a hiány, az elmulasztott lehetőségek.
Amikor Jézust gyászolom, tudom, hogy mekkora áldás és ajándék, hogy Ő mégis köztünk maradt! És közben tudatosítom magamban: minél felnőttebb, idősebb vagyok, annál többen fognak meghalni a környezetemben. Fontos emberek: a nagyszüleim… a szüleim… barátok… A halál tudatosítása a hitem fontos része, és a hitéletem fontos eleme lehet, hogy – bár nem állandó félelemben vagy görcsben, de – a jelenben a tőlem telhetőt megteszem a közeli rokonokkal, közel kerülök hozzájuk, rendezem a vitáimat. Az ő haláluk más lesz, mint Jézusé.
13. Jézust leveszik a keresztről
Elképzelhetetlen feladat és érzés lehetett azokban, akik levették azt a megroskadt, meggyötört testet a keresztről. Vajon a határán voltak annak, hogy minden elveszett? Vagy még volt bennük egy csepp remény? Újra közel kerültek Jézushoz, a megtört, halott testhez. Ami nekem az áldozásban erőt és békességet adó megtört testet jelenti, az akkor talán a teljes reménytelenség (szó szerinti) megtestesítője volt.
14. Jézust sírba teszik
Az utolsó lehetőség, hogy Jézusra nézzek. Egyedül marad a sötét sírban. Az élet megy tovább, a tanítványok teljes kétségbeesésben, gyászban, csalódottságban vannak. Ha ez lenne az utolsó állomás, most nem lennénk itt mi sem. A tanítványok még pár évig tovább vittek volna egy-két jézusi mondatot, erkölcsi tanítást, aztán a világtörténelem valamerre folytatódott volna.
Ma ezt a gyászt élem meg. Hogy Jézus egyedül maradt, egyedül hagyott minket is. Egy óriási kő választ el minket, no meg maga az élet, ami bennem még lüktet, Benne már nem. Próbálom ezt a gyászt megélni, és végtelen hála tölti el a szívem, hogy valamiért nem megy tökéletesen, valamit még azért csak várok ebben a nagy magányosságban és szomorúságban.
Keresztút – írta Tűz Tamás
1. Az ítélet
Feszült és késhegyre menő csend,
süket és átkiálthatatlan.
Mindenki tudja, hogy csak Ő szent,
Kiben a Szó világra pattant.
Pilátus szűköl, kezét mossa,
törülközik a FESZÍTSD MEG-ben,
míg derengő oszlopokra
a Kereszt sötét árnya lebben.
Ott állok én is, már előre,
bűneim méltán képviselnek.
Kiáltanék, de nincs még nyelvem.
Csak bámulok a hideg kőre,
szemem az égre s földre dermed:
Hová kellene térdepelnem?
2. A kereszt
Ki dolgozott egykor a gyalupadnál,
a gyalulatlan fát ölelheti.
A bámész népség föl-alá szaladgál,
s ha úgy kívánja, le is köpheti.
Nehéz elhinni, hogy így jár a végén,
mi szent volt, így roskadozzon a váll,
hogy két gerenda útkeresztezésén
találjon rá a megváltó halál.
Az elveszett bárány, ki voltam egykor,
ezen a vállon leltem meg hazám,
s most, hogy messze a tündöklő gyerekkor,
sajog minden kitépett lepkeszárny.
Ha én volnék a Kereszt egyik ága,
Mit karcolnék az üdvösség falába?
3. Az első esés
Meg se mozdul a levegő. Akik még
reggel a tűznél ültek, elszéledtek.
Péter már valahol ledobta ingét.
Tagadásán a tűző napfény reszket.
Kiéhezett hull a vad bazaltra
utolsó útján megtörten az Ember.
Vérrel patakzó testét ölbe kapja
a kemény kő s tetézi gyötrelemmel.
Esem én is, de csak a bűn torkába.
Kóválygó fejem tisztán látni kába
és szememen a sűrű, vaksi hályog.
Kövülten állok, mint a sóbálványok.
Falábam sincs, és mégis csetlek-botlok.
Köröttem szakadékok, égő poklok.
4. A találkozás
A titokba csak ő van beavatva,
finom metszésű száján ott remeg,
s míg átkozódnak bakók, fogdmegek,
zsoltárt rebeg halványra ájult ajka.
Az Asszony ő, a Szűz, az Isten Anyja,
a zajló árban nyíló rést kutat,
hogy könnyben ázó emberarcukat
bemárthassák isteni aranyba.
Micsoda perc! Tanú vagyok megint.
Fúvatlanul a szél arcon legyint:
a Találkozás észbontó kegyelme.
Én vétkeim, volna mit hallanom,
és szégyenkeznem mélyen és nagyon,
de átölel a Megváltó szerelme.
5. A cirénei
Ez a csata a vállak ívén dől el.
Ha egy nem bírja, mellé lép a másik,
de meg kell küzdeni a gyors idővel,
mert győzni kell a végső roskadásig:
vinni a Fát, elültetni a Hegyre,
hogy rettentő szép gyümölcsöt teremjen,
hogy függjön ég és föld között lebegve,
Kiért egy ezred angyal itt teremne,
ha szólna… nem, de nem szól, némán néz rám,
mint Simonra, a termetes parasztra,
ki tovább álmodozna még a szénán,
de belecsöppent itt az áradatba.
Elsárgult testtel vergődik az Isten:
Simon vagy én, de valaki segítsen!
6. Veronika
Aztán egy másik láb indul feléje.
Virágszál testet hordoz, illatát
elszállt nyaraknak, és ki tudja, mért, de
könny futja el szemének csillagát.
Kendő zizeg a csendes rémületben.
Puha selymén megáll a vérpatak.
Nem festi ennél meg hitelesebben
senkise már, milyen e drága Arc.
Veronika, hacsak lennék a kendőd,
csak a kendőd, se több, se kevesebb,
ha őrizném híven a szívemen nőtt,
kegyelem-vájta árkot, sebeket,
megélhetném talán a szép jövendőt,
mit a Kereszt egemre szegezett.
7. A második esés
Permetezik a rettenetes átok
cserjére, fűre, fára.
Körülötte az óriási lárma,
az ezerfejű sárkány torka tátog.
Megint lehull. Másodszor immár.
Keresztje szára hegyes szögben
kapaszkodik a rögben,
felül álomba zuhant fejet himbál.
Mi mindennek vagyunk kitéve
járhatatlan utakra dobva,
árkokba, szurdokokba,
és nem látjuk, mi végre
tövis, korbácsolás és béklyó,
és mégis így jó.
8. Az asszonyok
Kiket boldog pír öntött el, ha rájuk nézett,
most színevesztett arccal jönnek, könnybe fúlt
szavuk dalba már nem szökik, a mélybe hullt,
magához vonzza most a vérködös igézet.
Megáll, lelkükbe lát, és hangja újra zeng:
Ne ontsatok könnyet a hunyó lámpabélre,
mikor kardélen szárad fiaitok vére.
Az árnyak nőnek, ím, a többi néma csend.
Viharsodortan, árván, mindig siratatlan,
frázissá koptatott eszmékhez szegezetten
állok azok között, kiket megért szívem.
Sírok velük az éjben, ujjongok a napban.
Egy percre megpihen vállamon keresztem,
aztán megyek, s minden marad a régiben.
9. A harmadik esés
Harmadszor. Meddig számolunk még?
A bukást ki jegyezgeti?
Tikkasztó szomját nem a beborult ég,
csak a föld melle eteti.
Már nincs embernyi magasságban,
lenn a kövek között pihen
s bár maréknyi por van a szájban,
nem tört meg benne semmisem.
Ahogy a summás aratókat
sem sújtja le a nap heve,
ahogy a fülledt csöndbe olvad
s fölkel újra a friss zene,
egyre csengőbb kövekre lépdel
szívébe rejtett énekével.
10. A vetkőztetés
Csak azt vehetik tőle el, amit adtak.
De mit is adtak ők? Csak rongyokat.
Kik maguk is mindennél rongyosabbak,
vetkőztetik, ki náluk boldogabb.
Még így is, pőrén, föltépett sebekkel,
szűz testével a baljós égig ér.
Csúffá tesszük – határozták el reggel,
s előttük áll a föltétlen tökély.
Ha nézek este kristályos tükörbe,
elmém biceg, vágyam-kedélyem görbe,
bizony e kép a kedvemet szegi.
Szörnyülködöm, rámhull az éj homálya:
Hogy lennék én Teremtés-koronája,
Ki napjait féregként tengeti?
11. A keresztrefeszítés
Még azt sem engedik meg, látod,
művét maga fejezze be.
Rásújtanak a kalapácsok,
húsába fúr a szög hegye.
Mások dolgoznak annak szobrán,
Ki egy világot alkotott,
kinek szavában zúg az orkán,
s lángra gyúlnak a holnapok.
Neked most le kell térdepelned,
mert a kereszten fekszik Ő
s imára mozdítani nyelved.
Lehet, hogy most vagy utoljára
Vele s nem lesz rá már idő,
ha rád szitál az esti pára.
12. A kereszthalál
Aztán megint függőleges a test, a fa,
szélesre nyílnak a sebek.
Alattuk János, Mária
sáppad, remeg.
Rendül a föld, a csillagok,
a kárpit is kettéreped,
közli velünk a hírt, amint megíratott,
hogy beteljesedett.
Állok messze, időben, térben is,
mint aki silbakol,
és nem tudja, hol az út, merre visz,
hol van az egy-akol,
de mindenen túl Benne hisz,
akár a jobb lator.
13. A levétel
Ahogy megszabadul a szögektől, egyszerre
anyja ölébe hull, mint egykor Betlehem
hűs éjjelén, de már nem sír, csak meztelen,
s éneklő angyalok sem szállnak el felette.
De Nikodémus s József arca gyöngyözik,
mert mérhetetlenül nehéz, akit a mélység
magának megkívánt, íme, görnyedve, hétrét,
holtan is csak anyja ölébe költözik.
Két páratlan szív elhaló páros magánya
odaszegez a sziklához, megtorpanok,
belékiáltom én is az alkonyi tájba
a századossal együtt: Isten Fia volt:
tévedhetetlen, bölcs és felülmúlhatatlan.
Halálba kergették, de él és halhatatlan.
14. A sír
Befektetik a kőbe vágott sírba.
Anyja le nem veszi róla szemét.
Fejealját is még megigazítja,
lesimítja a szikla peremét.
Azt hiszi, hogy csak elnyomta az álom,
s ha jót pihent, talpra szökken megint.
Ha meghalt is, erőt vesz a halálon,
s gyermekszemével újra rátekint.
Jónás is három napig volt a halban,
a bábból pillangó lesz, könnyű, szép,
s ha lerontják is ezt a templomot,
három nap múlva áll és fölragyog,
égnek feszíti oszlopát, ívét,
s Atyjához száll egy fényes pillanatban.
A Család keresztútja
I. Pilátus halára ítéli Jézust
Uram, ha Pilátusként igazságtalanul ítélkeznék családtagjaimról, juttasd eszembe, hogy a jogot nem hatalmaskodó uralkodásra, ítélkezésre, zsarolásra kaptam, hanem féltő, gondoskodó, másikkal törődő irgalmasságra, szeretteim felemelésére és nem lekezelésére. És ha valaki engem bánt meg a családban szülőként, vagy gyermekként, add, hogy a Te türelmeddel viseljem, ne vágjak vissza, ne sértődjek meg, ne essek kétségbe.
II. Jézus vállára veszi a keresztet
Minden családnak és külön a család tagjainak van saját keresztje. Segíts Uram, hogy merjük felvenni és egymásért hordozni. Olykor nehezünkre esik a másik elfogadása, szokásai, hangulatváltozásai, önzőnek tűnő viselkedése. Mindez nehéz kereszt, időnként szeretnénk letenni, esetleg elmenni.
Kérünk segíts, hogy érted és veled együtt vigyük a keresztünket, türelemmel egymásért.
III. Jézus először esik el
Az élet és a család is néha nyomasztó teher lehet. Hányszor vagyunk egymás terhére időnként a családban. Ha elesik valamely családtagunk bűnével, gyarlóságaival, vajon nem tekintünk-e rá, mint a farizeusok, hogy bezzeg én nem ilyen vagyok. S amikor én esem el, várom-e, hogy fölsegítsenek. Elfogadjuk-e egymás segítségét?
Kérünk, Uram, segíts megérteni családunk minden tagjának, hogy egymás nélkül nehezebb a család keresztútja.
IV. Jézus édesanyjával találkozik
Az édesanyák fájdalmának állomása.
Az édesanyák szívük alatt hordják gyermekeiket és fájdalmasan hozzák a világra, de felsírásukra örömmel és szeretettel telik meg a szívük, életük a féltő, aggódó szeretet. Legnagyobb gond, ha elveszítik gyermekeiket, nemcsak ha meghalnak, hanem ha elfordulnak tőlük. Ilyenkor a szívük fáj, de lélekben csak a percre várnak, mikor tudják újból magukhoz ölelni gyermeküket. Ez az édesanyai szeretet titka, a minden percben megbocsátani képes, irgalmas szeretet.
V. Cirenei Simon segít vinni Jézus keresztjét
A családjukért dolgozó apák kereszthordozásának állomása ez.
Az Atya gondoskodó jóságot oltott az apák szívébe a családért végzett munkához. Cirenei Simon először kényszerből vitte a keresztet, de látva a fáradt, elgyötört Jézus arcát, segített vinni a keresztet. Cirenei Simon fiai követték apjukat, és ez a nagy titka az állomásnak. Példát mutatott fiainak nemcsak a családért végzett munkával, hanem a Krisztus követésében is. Így gondoskodott gyermekei lelki jövőjéről.
VI. Veronika megtörli Jézus arcát
Veronika, leleményes találékony szolgálatként, a durva katonák és a csőcselék dühével dacolva lépett a Mester elé. Kendőt nyújtott neki, hogy letörölhesse arcát és szeretetével enyhítse gyötrelmeit. Nem kellenek drága dolgok ahhoz, hogy szívünk szeretetét kifejezzük egymásnak. Elég egy kendőnyi idő és figyelmesség. A szeretet leleményes, csak ne legyünk érzéketlenek mások, de főként családtagjaink iránt. Töröljük le bánatukat, fájdalmukat kendőt nyújtó szeretettel.
VII. Jézus másodszor esik el a kereszttel
Jézus másodszor is leroskad a kereszt alatt, megtapasztalja mit jelent az érzéketlenség, hogy fáj a viszonzatlan szeretet és a hálátlanság. Nekünk is fáj a szeretteinktől kapott érzéketlenség. A gyermeki hálátlanság, a házastársi hűtlenség, a reménytelenség. Jézus újból felállt és továbbment, hogy megmutassa nekünk, igenis fel kell állni, nem szabad reménytelenségbe esni, hiszen Jézusra mindig számíthatunk.
VIII. Jézus találkozik a síró asszonyokkal
Az együttérzés és a könnyek állomása ez, amelyet Jézus is elfogad, de mégis feléjük fordítja figyelmét. “Térjetek meg magatok és gyermekeitek miatt” És ez nemcsak az asszonyokra vonatkozik. Gondoljuk át életünket. Bánkódjunk magunkon, mert lehet, hogy hűtlenek voltunk Istenhez, társunkhoz, szeretteinkhez, nem gondoskodtunk megfelelően a ránk bízottakról. Önző vágyainknak engedelmeskedtünk.
IX. Jézus harmadszor esik el a kereszttel
A kereszt terhe egyre nehezebb, Jézus harmadszor is leroskad, mert mi szánalmasan és szégyenletesen ragaszkodunk szenvedélyeinkhez. Szenvedélyeink terhét a család is érzi, a testi lelki erőszak, az irányítás vágya a legszebb kapcsolatot is szétzúzza, anyagilag is, erkölcsileg is. De van kiút. Jézus harmadszori felállásával erre biztat minket.
Kérünk, Urunk adj erőt, hogy megváltozzunk és családtagjaink is, hogy védő szeretettel segítsük egymást.
X. Jézust megfosztják ruháitól
Uram bocsáss meg nekünk, amiért a ruhátlanság, kiszolgáltatottság érzését okoztuk neked. Hiúságunk és könnyelműségünk által az elesettek iránt adódó szeretetünket veszítettük el, te hagytad, hogy mindenedet elvegyük, hiszen a Te őszinte szereteted nem mérlegel. Megmutattad nekünk, hogy milyen az a család, ahol minden családtagnak első a másik iránti odaadó szeretet.
XI. Jézust keresztre feszítik
A szegezés fájdalmai között mondta Jézus: „Uram bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk. 23-24) Ez a megtartó elkötelezett szeretet. Megmutatta nekünk, hogy milyen a véglegesen elkötelezett szeretet: nincs visszaút. Ez vonatkozik a család minden tagjára. Hűséggel, jellemes becsületes értékrenddel élni, ezzel tartozunk egymásnak. Nekünk is példát kell mutatni ebben a modern szabad világban. Ha maradinak tartanak, akkor is.
XII. Jézus meghal a kereszten
„Beteljesedett” – sóhajtott fel Jézus. Halálával örök időkre szóló áldozatot vitt véghez mindnyájunkért. A szeretet erős, mint a halál, sőt még annál is erősebb. A család hitének legnagyobb erőpróbája a szeretteink halála. Vannak, akik felháborodással lázadnak családtagjaik halála miatt, főként ha fiatal családtagjainkat veszítjük el, és ez érthető is, de csak egy elviselhető megoldás van, szembenézni és együtt élni vele, felvállalni Krisztussal, Krisztusért… bízni Krisztusban.
XIII. Jézust leveszik a keresztről
A gyermekét elvesztő fájdalmas édesanya állomása ez.
Szinte természetellenesnek tűnő titok ez. Hány édesanya temette el már halott gyermekét Mária óta. Erre csak az isteni válasz lehet megnyugtató, hogy nem hal meg örökre, hiszen feltámadunk. Ezért nem maradhatunk a halál foglya, mert szívünk és lelkünk többre vágyik. Oltsuk ezt be családtagjaink és gyermekeink szívébe.
XIV. Jézus testét sírba helyezik
Jézust gyolcsba takarták és sziklafalba vájt sírba fektették. A katonák a sír bejárata elé követ gördítettek, amely elzárta a holtat a kint lévőktől. Életünk legnehezebb pillanatai közé tartozik, amikor szeretteink sírja fölé állunk. Bizony előfordulhat, hogy próbára teszi a fájdalom hitünket az örök életről. Ilyenkor erősítsük egymást Krisztus ígéretére hivatkozva: „Aki benne hisz, soha nem hal meg, hanem örökké él”. Mert amikor úgy érezzük, hogy az Úr távol van, valójában akkor van a legközelebb hozzánk.
Ne féljetek!
„Ne féljetek a szenvedéstől és a haláltól, mivel Krisztus keresztje a szeretet és a megváltás jele. Nem kell meglepődnetek azon, hogy minden igazi szeretet áldozatot követel. Ne féljetek tehát akkor, amikor a szeretet túl sokat követel. Ne féljetek, amikor a szeretet áldozatot követel. Ne féljetek Krisztus keresztjétől. A kereszt az Élet Fája. Minden öröm és minden béke forrása. Ez volt az egyetlen mód Jézus számára, hogy eljusson a feltámadásra és a győzelemre. Az egyetlen mód számunkra is, hogy részt vegyünk az Ő életében most és mindörökké.”
Szent II. János Pál pápa
Keresztút (írta: Jelenits István)
1. Jézust halálra ítélik
Nemcsak a halált vállalta értünk, hanem az elítéltetést is.
A főpap istenkáromlónak mondja. A nép, amelyből származott, megtagadja, és a gyilkos Barabbást választja helyette. A római helytartó mossa a kezét, de politikai meggondolásból mégis kimondja rá a halálos ítéletet. Ő ártatlanságának tudatában szótlanul áll bírái előtt. Nem sértődött, nem burkolózik gőgbe. A tömeg kiáltozásából, Kaifás és Pilátus szavából az Atya akaratát igyekszik kiolvasni.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Ő áll előttem mindenkiben, akit ártatlanul elítélnek az emberek. És én próbálok-e függetlenedni az emberek véleményétől, ha mások megítéléséről esik szó? Viszont igyekszem-e sértődés nélkül, szelíden fogadni, ha engem bírálnak? Keresem-e az ügyetlen, vagy bár igaztalan emberi szóban az Atya útmutatását?
2. Jézus vállára veszi a keresztet
A meggörnyedő emberi test nem olyan, mint a mérleg. Nem kilóra méri a rárakott terheket. Könnyen emeli azt, amit jókedvvel cipel, sokszorosan nehéz neki az értelmetlen teher. Mi volna keservesebb a kereszthordozásnál? Krisztus akarta látni a láthatatlant: hogy értelmük van ezeknek a botorkáló, utolsó lépéseknek is.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Ma is így hangzik a szava: Aki követni akar, vegye föl minden nap a keresztjét, és úgy kövessen. Meglátom-e őt a keresztje alatt roskadozóban? És elfogadom-e – naponta – a magam keresztjét?
3. Jézus elesik a kereszt alatt
Nem az erősek, a hősök, hanem a gyöngék halálával akart meghalni. Mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve. A gyöngeségben is.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Őt akarom látni mindenkiben, aki megszégyenül mellettem testi gyöngesége vagy szellemi képességeinek fogyatékossága miatt. Igyekszem segíteni rajta, gyöngéden, mégis erősen. A magam gyöngeségét pedig próbálom úgy fogadni, ahogyan ő az első elesést. Türelmesen, fölháborodás nélkül, szinte derűsen.
4. Jézus találkozik édesanyjával
Máriának Jézus szenvedése fáj, Jézusnak most mindennél jobban az, hogy Máriának szomorúságot kell okoznia. A társadalom kitaszította magából, de vele osztoznia kell a legnehezebben is.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. A szeretet és a szenvedés titka ma is egymásba fonódik. Tudom-e tisztelni ezeket az egyéni élet szűk határait fölpattantó erőket? Aggódó édesanyámat, barátaim szüleinek fiúkat-féltő szeretetét?
5. Cirénei Simont kényszerítik, hogy segítsen Jézusnak
Tanítványai elfutottak mellőle. Péter háromszor meg is tagadta. Egy vadidegen ember segítségére szorul. Az is csak kénytelenségből veti vállát a keresztje alá.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Akkor van hozzám legközelebb, amikor legjobban szorongat elhagyatottságom fájdalma és szégyene. Ilyenkor az, aki mégis segítségemre siet, bizonyosan az ő követe.
6. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak
Milyen ügyetlen, alkalmatlan segítség! De Jézus elfogadja és bőkezűen megjutalmazza ezt az asszonyi leleményt, bátorságot. Megtörülközik s a kendőn véres arcának mását ajándékozza Veronikának.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Kifosztottan is elég gazdag ahhoz, hogy megjutalmazzon minden szeretetből fakadó cselekedetet, szikrányi bátorságot, villanásnyi leleményt. Nem engedem, hogy legyőzzön a rossz, az „úgyis hiába” egykedvűsége. Nekem kell jóval legyőznöm a rosszat.
7. Jézus másodszor is elesik a kereszt alatt
Meg kell szoknia, hogy botladozva jár, hogy meg-megcsuklik a térde. Szeme-szája porral teli, s amikor tájékozódni próbál, kavargó lábakat lát mindenfelé.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Ráismerek-e az öregekben, akiket porba ránt a betegség s a kor? Vagy úgy gondolom, hogy aki elesett, az megérdemli a sorsát? Figyelmes vagyok-e az elesett iránt, vagy csak bosszankodom, hogy láb alatt van? A szenvedő Jézus szemlélete részvétre és tevékeny, segítő szeretetre nevel.
8. Találkozik a síró asszonyokkal
Mária részvétét elfogadta, Veronika figyelmességét gazdagon megjutalmazta. Az asszonyok sopánkodását azonban visszautasítja. „Jeruzsálem leányai, magatokat sirassátok!” (Lk 23,28)
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. A teste megtört a kereszt alatt, s a szíve nem keményedett meg. De el se lágyult. A részvétet elfogadta, de szánalomra nem szorul. Tőlem se levegőverdeső nagy szavakat vár, inkább azt, hogy komolyan magamba nézzek.
9. A harmadik esés
Az utolsó lépések a legnehezebbek. Micsoda „finis” ez, milyen nehéz újra fölállni, összeszedni a test és a lélek legvégső, maradék erejét!
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Tőlünk sem azt kérdezi, hányszor botlottunk el. A hűségünket kéri számon, hogy tudtunk-e fölállni. Hagyja, hogy átéljük a legvégső szorongást, erőnk fogytán, amikor mégis nekivágunk.
10. Jézust megfosztják ruháitól
Nem a ruha teszi az embert. De Jézust mégis emberségének utolsó védő páncéljából akarják kiforgatni, amikor levetkőztetik. Nem viselt soha gazdag, pompás ruhát. De varratlan köntösét Mária szőtte. Épp ezért tépik le róla.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Amint csupasz testtel megáll az emberek előtt, senkinek sincs kedve ahhoz, hogy kinevesse. Megérzem-e én is, hogy minden okkal vagy ok nélkül megszégyenített emberben az ő méltóságos meztelensége tárul elém?
11. Jézust rászögezik a keresztre
Mi következhet ezután? Nehéz volt lépni, elbukni meg fölállni, de a mozdulatlanság még rémítőbb. Elernyednek az izmok, elernyed lassan az akarat is. Végtelennek látszó órák kezdődnek most – s az a másik út, amelyet egy helyben, mozdulatlanul és csak egyetlen egyszer jár végig minden ember, de egyszer végig kell járnia mindenkinek.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Úgy szabad, hogy keresztre szögezteti magát. Elnémul, hogy a fájdalom mindenki számára érthető nyelvén tegye szóvá Isten üzenetét. „Ha fölemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok.” (Jn 12,32)
12. Jézus meghal a kereszten
Kiáltva halt meg: győzelemkiáltással. Azóta a halál – a mi halálunk is – kapu, amely az Atyára nyílik.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Értünk halt meg, pedig az igaz emberért is alig hal meg valaki, mi meg bűnösök vagyunk. Térdeljünk le néhány másodpercre ezzel a gondolattal!
13. Jézus testét leveszik a keresztről
Mária nem jajveszékel. Ő az Úr csöndes szolgálóleánya. Szótlan fájdalommal öleli magához a testet, tapogatja végig a hűlő sebhelyeket.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Aki legközelebb van hozzá, azt tünteti ki azzal, hogy szenvedésének és halálának titkába avatja.
14. Jézust eltemetik
Hasonlóvá lett hozzánk a szenvedésben és a halálban, de sírja a húsvéti öröm tanúja lesz. A sürgölődő barátok, akik óvatos árnyként valahonnan most mégis előkerülnek, nem sejtik, hogy harmadnap mire virradnak majd.
Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma: mindörökké. Mióta ő Istenre nyíló kapuvá tette a halált, azóta minden emberi szenvedés a megváltás eszköze lehet. Azóta minden könnyes arcon földereng a húsvéti öröm ígérete is.
Köszönjük, Urunk, hogy végigvezettél szenvedéseid állomásain. Add, hogy minden bajunkban a Te keresztutadon tudhassuk magunkat, és a mi életünk útja is a föltámadás dicsőségébe vezessen. Aki élsz és uralkodol mindörökké. Amen
Fiatalok keresztútja (írta: Boda László)
I. Halálra ítélik
Pilátus? Kicsoda Pilátus? Mellékszereplő. Statiszta. Már nincs is a képen. Csak odagondoljuk, amint mossa a kezét és átpasszolja a felelősséget a népre.
Itt már csak Jézust látjuk. Vele szemben a csőcselék, amely a legellentétesebb politikai célokra is felhasználható, ha ígérnek neki. Zavaros kiáltozásuk visszhangzik a történelemben: „Feszítsd meg őt!”
Krisztus pedig áll a Politikai Hatalom és az ellene lázítottak ítélete előtt. Előttünk. Áll, megostorozott testtel, kiszolgáltatottan, gúnypalástba öltöztetve, mégis fönsége ragyogásában. Elítélve is mindenki fölé magasodik. S az ítélet kimondói, a történelmi milliók tömege, kiáltásaival, fölemelt ökleivel eltörpül és összezsugorodik színe előtt.
Egy milliók miatt…
II. Vállaira veszi a keresztet
A küzdelmet már megvívta az olajfák hegyi magányban, egészen elhagyatva. Most valóságra váltja az Igent. Vállaira veszi a keresztet. Az erősek alázatával vállalja küldetését. Tudja, mit tesz, és tudja, miért teszi. Megváltásunkért…
Hogy miért éppen ezt az utat választotta, az a mindenható Isten titka. És az emberi sors titka. A kereszt szenvedéseink jelképe lett. És ő ebben is szolidaritást vállalt velünk. Mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve.
Fiatal éveim sem mentesek a szenvedés próbájától. Hogy mikor rakja az élet vállamra a keresztet, nem tudom. Azt sem tudom, milyen formában. Betegség? Csalódás? Sikertelenség? Magány? Az érzékeim tiltakoznak ellene. Csak a kellemeset fogadnák el. A sikerélményt. Van olyan fiatal, aki összeroppan ebben a találkozásban. Könnyebb annak, aki a te nyomodban jár.
Te azt mondtad: „Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét és kövessen.”
Te mutatod az utat ebben is. Te magad vagy az Út, az Igazság és az Élet. Veled és utánad könnyebben viselem a magam keresztjét.
III. Először esik el a kereszttel
A kereszt ledönti hordozóját. S az úton, a porban, a szétszórt köveken ottmaradnak az ártatlanul kiontott vér nyomai…
Az első elbukás… Istenem, micsoda keserű élmény, amikor az ember bűnös szokásainak rabja lesz! Szent Ágoston vall erről. Hiszen még megtérése után is nehéz volt azokat legyőznie, annyira beleivódtak. „Ingadoztam… Nagyobb ereje volt rajta a silányabb, de ránk szakadt szokásnak, semmint a jobb, de még szokatlan vágynak…” Balassi Bálint is így könyörög:
„Bocsásd meg, Úristen,
ifjúságom sok vétkét…”
Legszívósabb ilyenkor az érzékiség kísértése. Boldogságot ígér, de csak kielégülést ad, és szégyent. Ady Endre annyira rabja lett testi vágyainak, hogy egész életét tönkretette. Ő fogalmazta meg emlékezetesen nyilvános bűnbánatát:
„Átkozom gerjedelmem,
az elsőt, amely vágyat adott, az első szennyes gondolatot…”
Jézus tántorogva feláll a keresztúton. Nekem is talpra kell állnom, ha elesem. Megváltó szava engem is megérint, amikor padlón vagyok: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!”
IV. Anyjával találkozik
Milyen jó, ha életünk kanyargós útján, sikertelenségeinkben, csalódásainkban, vergődéseinkben és tévelygéseinkben mi is találkozunk, vagy újra találkozunk anyánkkal. Jézus anyjával is, égi édesanyánkkal, meg a földivel is, akinek életünket köszönhetjük. Anyánkkal, aki nem csupán testében hordott minket, hanem aki a lelkében is hordozza fiait és lányait, ha egy kicsit is megérdemli ezt a nevet „Édesanya”. Ha messzire elszakadtunk tőle, akkor is magunkon érezzük féltő tekintetét. Amíg ő velünk van, amíg ő imádkozik értünk, és amííg ő velünk van, amíg ő imádkozik értünk, és amíg mi hűségesek maradunk hozzá, addig nem veszhetünk el egészen. Erre olyan tanúnk van, mint Szent Ágoston. Neki mondta Ambrus püspök az emlékezetes szavakat: „Nem veszhet el ennyi könny gyermeke…”
Nem veszett el. A legnagyobb megtérők egyike lett. És tudta, hogy ebben mennyit köszönhet Isten kegyelme mellett édesanyjának, Szent Mónikának. A tékozló fiúk és lányok nem csupán apjuktól, anyjuktól is elszakadnak. De hazatalálva újra találkoznak vele. Ilyenkor tudjuk meg, kihez váltunk hűtlenné.
V. Cirénei Simon
Munkából jön, és váratlanul éri őt, hogy egy ismeretlen elítélt keresztjét kényszerítik rá. A rómaiak joga ez. Először talán arra gondol: „hagyjatok békén! Magam is fáradt vagyok. És mi közöm ehhez az idegenhez?” Aztán rátekint, és egyszerre megért mindent. Erős vállát engedelmesen odahajtja a kereszt gerendája alá. Alakja szinte átfényesedik…
Segíteni akarok én is rászoruló embertársaimon. Túl akarom lépni az önzés, a kényelemszeretet, a kicsinyesség korlátait, hogy az erő, a szeretet, az evangéliumi tágasság járjon át. Emlékezz a fiúra, aki egy idős asszony kezéből átvette a nehezen cipelt kosarat és vitte helyette. Gondolj a fiatal katonára, aki védelmére kelt az ittasoktól zaklatott fiatalasszonynak.
Emlékezz az árvízkárosultak leomlott otthonait építeni kész fiatalokra, a szeretet önkénteseire. …
Nem azért vagy erős, hogy megtámadd a gyengébbet. Ez a ragadozók törvénye. Azért vagy erős, hogy segítsd és megvédd a gyöngébbet.
Felismerted már a segítséget kérő szemében Jézus tekintetét? Még nem késő.
VI. Veronika
Fehér kendőjét nyújtja Jézusnak, hogy letörölje arcáról a vért és a verejtéket…
De nemcsak ő. Arca, mozdulatai, ahogy a kendőt nyújtja, egyszerre idézi Évát, Mártát, Katalint, Zsuzsannát, Krisztinát, meg a többi lányt, asszonyt…
Vajon mit mondana egy mai lány egy mai fiúnak, amikor együtt nézik ezt a találkozást?
„Látod, én nem csak a testem ajándékát hozom. Én letörlöm majd arcodról a vért, és letörlöm a verejtéket… De kérlek, vigyázz rám! Vigyázz rám főleg most, a fiatal évek veszedelmes tavaszában… És védj meg, ha bántani akarnak. Védj meg, még a magam gyöngeségétől is. Ne vádolj, hogy nem vagyok olyan tökéletes, amilyennek szeretnél. Ti sem vagytok olyanok… Ti fiúk, a holnap férfiai, ti formáltok bennünket. Tudod ugye, hogy felelősek vagytok értünk? Értetek veszünk föl pózokat és játszunk szerepeket, amiket nem biztos, hogy szeretünk… Veletek emelkedünk a magasba, vagy alacsonyodunk le a föld poránál is mélyebbre…
Nézd meg ezen a képen Veronikát! És ne felejtsd el, hogy más ajándékaim is vannak, mint a testem. Segíts hát nekem, hogy én is segíteni tudjak neked. Mert én kötözöm be sebeidet, amikor kórházba visznek. Testi, lelki fájdalmadban én állok melletted. Én virrasztok ágyadnál, amikor beteg vagy. Én teszem forró homlokodra hűsítő ujjaimat. Én… Veronika, Éva, Márta, Katalin, Zsuzsanna, Krisztina…”
VII. Másodszor esik el a keresztúton
Újra leroskad a földre. Újra találkozik arca a porral és a kövekkel. Mögötte pedig, vagy kétoldalt, az emberi sokaságban ott vannak a közönyösök…
Mit érdekli őket mindaz, ami vele történik. Törődnek is ők mások fájdalmával, gondjaival, szenvedésével… „Vajon őrzője vagyok-e én öcsémnek?” „Mi közünk hozzá, te lássad…”, „Nem izgat”, „nem érdekel”, „az ő baja”… Hányszor halljuk a bibliai közönyösök és felelőtlen fiatalok ajkáról.
„Nézd meg az arcokat, és közben kérdezd meg magadtól: érdekel téged egyáltalán mások baja? Gondolsz néha arra, hogy neked mennyi mindened megvan, ami másoknak nem jutott? Eszedbe jutnak a cserbenhagyásos gázolás vétkesei, akik csak saját bőrüket mentik? Gondolsz-e az afrikai éhezőkre, amikor morogsz a koszt miatt? Eszedbe jutnak néha az otthontalan fiatalok?
VIII. Találkozik a síró asszonyokkal
„Magatokat s fiaitokat sirassátok” – ezt mondja nekik Jézus. Szeretet és komolyság van ebben a figyelmeztetésben.
Mert nem csak áldozatos lelkű anyák vannak. Akadnak olyanok is, akik magukra hagyják vagy elkényeztetik gyermekeiket.
Anyák, sirassátok fiaitokat és lányaitokat, akik talán miattatok jutottak oda, ahova jutottak, amikor letértek az igaz útról…
Sirassátok hát magatokat és fiaitokat, lányaitokat, ha rossz nevelésetek gyümölcse beérik.
De én se hárítsam a felelősséget szüleimre, nevelőimre.
„Figyelmeztessen ajkadon a szó,
magamon is van siratnivaló…”
IX. Harmadszor esik el a kereszt súlya alatt
Harmadszor esik el. Harmadszor jelöli meg a földet arca vérével, kezei vérével, útjelzőként a Golgota hegyére. Fölötte pedig ütésre készen emelkedik az ököl, hogy lesújtson, ha a fölöttes úgy rendeli.
A nézőközönség megoszlik, mint a történelemben. Itt már eldőlt, ki hova tartozik. Nincsenek semlegesek. Veled vagy ellened! Itt már nem lehet tartózkodni a szavazástól. Közönyöm is állásfoglalás. Van, aki legszívesebben fogadást kötne: vajon képes-e még fölállni? Van, aki megrendül. Van, aki csak a látványt méltányolja az egészben. A katarzis találkozik az egzotikummal.
Te érints meg, ha közönyöm felelőtlen nézővé tenne, amikor az ember elesettségével találkozom. Nem maradhatok meg kívülállónak, el-nem-kötelezett érdeklődőnek, akinek csupán szeméig jut el a dráma és nem a szívéig. Nem akarok annak a nézőnek színvonalára süllyedni, aki az autóversenyeken csak a karambolt várja. Mert anélkül „nem érdekes az egész”…
Szolidaritást vállalok veled. Keresztutadat veled járom. Legalább lélekben.
X. Megfosztják ruháitól
Elviseli értünk a ruhátlanság szégyenét is…
Emlékezzetek a bűnöző fiatalok bandáinak rémtetteire! A tőrbe csalt lányok sikolyára…
Emlékezzetek húgaitokra és nővéreitekre, akiket körülfogott az Erőszak iszonyata. A védtelen lányokra, akik reménytelen helyzetükben rémülten keresték a kiutat, és zokogva könyörögtek az égő tekintetek gyűrűjében. De nem volt számukra irgalom… Emlékezzetek a háborúkban elvadult katonakezekre és a ruháiktól megfosztottakra…
XI. Keresztre szegezik
Ott látható, elterülve a földön, majdnem egyenlővé téve a földdel. Fekvőhelye a keresztfa két gerendája…
Az emberi Durvaság pedig fölébe magasodik. Római zsoldos? Vagy a lágerek gyakorlott kezű hóhéra? Mindegy. A kiszolgáltatottak fölé tornyosuló Könyörtelenség veszi kezébe a szöget és a kalapácsot. Kihúzza magát, mert mögötte áll a Hatalom, amelynek ő engedelmes szolgája. Kihúzza magát, mert tudja, hogy igazságtalan ítélet végrehajtója, és ezt valamivel ellensúlyozni kell. Mert érzi, hogy mérhetetlenül alatta van annak, akit most a kezére adtak. Jó színben van. Az izmai fejlettek.
Eszünkbe juttatja azt a fiatalembert, aki nyaralásból jövet egészséges barnára volt lesülve. Szájából pedig dőlt a káromkodás. Ez a kalapács és ezek a szegek az ő kezébe is beillettek volna.
Hallom az ütéseket. Látom a kibuggyanó vért, a fájdalomtól összeránduló ujjakat.
XII. Meghal a kereszten
„Beteljesedett” – halljuk még utolsó szavait. Beteljesedett megváltásunk műve…
Lecsukló feje mintha a végső Igent mondaná ki… Nekünk pedig eszünkbe kell, hogy jusson, hogy nem csupán cselekvéssel, szenvedéssel is lehet nagyot alkotni. Teilhard de Chardin szavai hatolnak a szívünkbe: „Isten már a szenvedéseinket is átalakította azáltal, hogy érzékelhető módon állította beteljesülésünk szolgálatába…”
A szenvedés tehát teljesebbé teheti életemet. A halál pedig lehet megváltó halál, mint a történelem vértanúié.
Ha csupán a szórakozások kellenek, ha csak azt fogadom el az élettől, ami kellemes, ami sikerélményt nyújt, ha süketté és vakká válok a megváltó szenvedés, a kereszt titka előtt, még nem léptem a felnőttek útjára. Még nem vagyok méltó, hogy kereszténynek nevezzenek…
XIII. Leveszik a keresztről
Édesanyja karjaiban van újra, mint egykor, Betlehemben. De mennyire más ez a találkozás Anya és Fia halálon túli szövetsége…
Az anyai szív virrasztó szeretete halott fia mellett, ahogy őt holtában is karjaiban tartja… Pietà… A kegyelet jelenléte.
Sokan megörökítették. De a legemlékezetesebb: Michelangelo márványszobra a Szent Péter bazilikában. Azt sugallja, milyen erős az Örök Anya szeretete: Máriáé, aki halott Fiát tartja kezében. S milyen fájdalmas emlék, hogy egyszer egy őrült kalapácsa ennek a szobornak arcába sújtott, a Szent elleni emberi merénylet jelképeként, Istennel az anyákat is gyalázó káromkodás szimbólumaként
XIV. Eltemetik
Férfiak és nők virrasztó kegyelete hajol fölé… Talán Arimateai József vagy Nikodémus, Magdolna vagy „a másik Mária”. Nem ez a fontos… A Kegyelet van itt. Azoké, akik holtában is bíznak benne és kitartanak mellette, mikor a többiek reményvesztetten hazafelé indulnak.
Sírkamra… Temetés… Ez volna hát az Ő megváltó életének befejezése? Ez lenne a keresztút végállomása?… Nem. A XV. állomást tulajdonképpen nem volna szabad elhagyni.
Mert az az igazi Végállomás. Pilinszky verssorai hitelesen vallanak erről.
„Mert megölhették hitvány zsoldosok
és megszűnhetett dobogni szíve –
Harmadnapra legyőzte a halált.
ET RESURREXIT TERTIA DIAE.”